Bemutatkozik: Belényi Barbara

A zene számomra a legjobb önkifejezés

Testnevelés tagozatos iskolában kezdtem pályafutásomat, apukám szerint hangom sem volt igazán, az is hamis, de az óvó nénik annyit unszolták a szüleimet, hogy végül édesanyám titokban elvitt a Rádió Gyermekkórusának meghallgatására. Életem ezzel megpecsételődött. Az osztályban én voltam emlékeim szerint az egyetlen, akinek semmilyen zenei előképzettsége nem volt. Ez persze kihatott a karrieremre ☺. Zongorázni például úgy játszottam tíz évig, hogy a kottát máig nehezen olvasom. Évekig ugyanis csak hallás után tanultam a műveket.

A szolmizálást viszont annyira belém verték, hogy később a BAK-ban (Budapesti Akadémiai Kórustársaság) csak úgy hívtak, hogy a ’szolmizálós lány’, mivel csak így tudtam leblattolni a műveket. Tütüvel az élen, akivel ha jól számolom, több mint 20 éve együtt énekelek.

A gyerekkórusban töltött évek alatt állandóan feszített volt a tempó, a próbarend, folyamatosan koncerteztünk külföldön és belföldön egyaránt, sőt eljutottunk a tengeren túlra is, ám számomra ez sosem volt terhes.

A gimnáziumba (Budai Nagy Antal Gimnázium) kerülve azonban azt gondoltam jó lesz egy kis szünet az éneklés terén. Ez persze nem tartott sokáig. Mikor megláttam férjemet Sisak András kórusában, félre téve minden büszkeségemet, azonnal csatlakoztam a csapathoz. Az AULA tagjainak zömét itt ismertem meg. Ezekben az években sokat kalandoztam: magán hangképzésre jártam, alapító tagja voltam a ’King’s Fingersnek, vokáloztam zenekaroknak, énekeltem a Monteverdi kórusban, majd a BAK-ban, vagy éppen egy angliai kisváros kórusában. Az éneklés tehát mindig elkísért.

Az AULA lett azonban az állandóság, és az egyértelmű irány mindezek között. Ma már a második otthonom, immáron 15 éve. Az egyetlen dolog, amit sosem adtam fel. Az a hely, ahol szavak nélkül is értik minden rezdülésemet. Ahol önmagam lehetek, akikkel hétről hétre át tudom élni a katarzist.