Bemutatkozik: Gyapay Szilvia (Szisz)

„A zene az kell, mert nem adjuk fel,
egy ritmus vagy jel, csak ne vesszünk most el, a zene az kell, mert körülölel,
ha van elég szív, a dal az csak így lesz szép!”
/Dés László/

Először az általános iskola választásánál merült fel, hogy a zenével komolyabban foglalkozzam, csak a távolság miatt nem lettem zenei tagozatos kisiskolás. Így maradt a zeneiskolai zenetanulás: a szolfézs és a hegedű. A kettő közül az előbbit szerettem jobban, mert a hangok egy másik, az életemben szintén meghatározó szerepet játszó területhez, a matematikához hasonlóan csodálatos világot képeznek. A hegedűt nem én választottam, egyszerűen lemaradtam a zongoráról, ennek megfelelően sokáig csak gyermeki kötelességből látogattam a hegedűórákat, nem élveztem azokat és gyakorolni sem szerettem.

Hogy végül a hegedűt pár év kihagyás után mégsem felejtettem el, az a Műegyetemi kórus karácsonyi, valamint az ELTE Matematikus koncertjén való zenélésnek, majd később a gyerekkoncerteken való fellépéseknek köszönhető (amit pedig Hubának köszönhetek, köszönöm!). Amikor egy-egy gyerekkoncert végén odajönnek a gyerekek megnézni, kezükbe venni, kipróbálni a hegedűt, mindig jó érzés tölt el, hogy igenis lehet szeretni a hegedűt, a hegedülést, hogy volt értelme a (nem túl hatékony) hangszertanulásnak is.

A kóruséneklést ezzel szemben egész életemben műveltem: mind az általános iskolai, mind a gimnáziumi éveim alatt tagja voltam az iskola kórusának, majd a kóruséneklést az egyetemi éveim alatt is folytattam a Műegyetemi kórusban ahová a férjem révén kerültem (akkor még nem volt az ☺). Innen indultunk az Aulával, ami azóta számomra már nem csak az öröméneklést jelenti, hanem azt is megtapasztalhattam, hogy amatőr mivoltunk ellenére nagyon nagy dolgokat tudunk megvalósítani együtt. Mindemellett az Aula egy olyan közösség az életemben, ahol hetente töltődhetek fel nemcsak az éneklés, hanem a társas kapcsolatok révén is.