Bemutatkozik: Schindler Péter

„Minden úton levőnek a hajlék, kulcs a lábtörlő alatt,
Még az is, ami nincs, a tenger fenekén a kincs – (az a dal) legyek én!”
Erdős Virág

Kapcsolatom az Aulával a 21. századnak megfelelő helyen kezdődött – a Facebookon… 2015 januárjában megláttam, hogy keresnek egy tenort, pár perc alatt felvettem a kapcsolatot Tütüvel, és mivel a csapat már nagyban készült a Budapesti Nemzetközi Kórusversenyre, három napra rá már kórusvasárnapon voltam náluk. (Azóta sem mertem megkérdezni, hogy más is jelentkezett-e egyáltalán, de lehet, jobb ezt a témát nem erőltetni ☺)

Ugyanis ekkor már nagyon hiányzott az éneklés, hiszen kiskoromtól kezdve szerves része volt a zene az életemnek. Herenden az általános iskola mellett zeneiskolába jártam, a furulyás kezdés után 6 évig klarinétoztam szólóban, fúvószenekarban és a „Mini Sváb-party” nevű formációban, közben pedig zongorázni is elkezdtem.

Meg persze mellette énekkarokba, dalkörökbe jártam, bár ezen a téren az igazi áttörést a gimnáziumi évek hozták meg. A veszprémi Lovassyban két kiváló énektanár és karnagy (Tóth Mária „Macza” és Bankó Mónika) kezei alatt ügyesedhettem, és akkor éreztem rá igazán ennek a műfajnak az ízére, csodájára. Azt hiszem, ők is láthatták rajtam a lelkesedést, mert mindenféle egyéb projektbe is bevontak – hogy csak egyet emeljek ki, a Virtus Együttes révén a magyar népzenét is kipróbálhattam, és különösen büszke vagyok arra, hogy a csapattal CD- kiadásig vittük.

Egyetemistaként aztán jött az újabb fordulat: az életteremül szolgáló Mathias Corvinus Collegium kórusát két év „normál tagság” után én vettem át. Innentől kezdve öt éven keresztül karnagyoskodtam, teljesen amatőrként, mindenféle ilyen jellegű előképzettség nélkül – de talán mondhatom, mégis sikeresen; életem egyik legszebb időszakaként gondolok vissza erre a periódusra.

Ezután egy kis csend következett, majd 2015 januárjában gondoltam, hogy most már igazán időszerű lenne csatlakozni valahová, mert „hiányzik egy részem”. És ekkor jött a Facebook – és a kedves olvasó visszaugorhat az első bekezdéshez.

Bár eredetileg csak két hónapra szólt a beugrásom, már a februári kórusvasárnapon megkaptam a kérdést, hogy „ugye, maradsz a verseny után is”? Nekem pedig nem esett nehezemre igent mondani, hamar megszerettem ezt a hangulatos, szimpatikus csapatot. Azt gondolom, egy bizonyos tudás felett már nem az emel ki egy kórust a többi közül, hogy mennyire technikásan énekelnek az emberek, hanem hogy mennyire működnek csapatként. Az Aula erőssége pont ebben rejlik: a tagok itt nemcsak egymás szólam/kórustársai, hanem barátai is – és így a közös munka nem is a szó szoros értelmében vett munka.

Hogy röviden a civil életemről is szóljak: jelenleg pénzügyes végzettségemet használva egy kockázati tőkealap-kezelőnél dolgozom elemzőként. Semmi sem állhatna közelebb a zenéléshez, nem igaz? ☺